Minden olyan hamar történt. Nagyi rosszul lett, de nem szólt senkinek. Szilvi késő délután ugrott be hozzá a szokásos napi puszira, de Nagyi akkor már alig tudott levegőt venni. Gyorsan hívta a mentőket és riadoztatta a családot. Egy óra múlva már a megyei kórház sürgősségi várójában álldogált Móni és Szilvi is. Egy fiatal doktornő jött ki hozzájuk és közölte semmi komolyabb baj nincs Nagyinál csak talán egy kis bronchitis. A család bement a nagy kórterembe, ahol az egyik függöny mögött feküdt Nagyi. Nagy örült a családnak. Puszilgatta őket és mondta, hogy esze ágába sincs meghalni, úgyhogy mindenki sürgősen nyugodjon meg.

 Viszonylag hosszasan beszélgettek. Nagyi örült a látogatóknak. Arca Teljesen kisimult, az őszes haja is szépen, fésülve nyugodott a halántékánál. Már jócskán sötétedett, amikor elindultak hazafelé a látogatók, Szilvi indult ki leghamarabb a kórteremből, de az ajtóból visszarohant még egyezer. Megpuszilta a láthatóan kifáradt nagymamája arcát. Nagyi ekkor azt monda neki: Szilvike, a habszifon ugye tudod, csak a Tiéd! Közben persze mosolygott. 

Ekkor látták utoljára élve Nagyit. A hazafelé úton, már majdnem otthon Mónit egy ismeretlen szám hívta. A középkorú nő kedves hangon, de határozottan közölte, hogy Nagyi félórája elment. Összeomlott a keringése.

Az ilyen hírt az ember elsőre nem fogja fel. Persze a lányok sírva fakadtak, de igazán feldolgozni, felfogni ezt így, akkor nem tudja az ember.

Mindenkit sokkolt a hír. Sanyit nagy nehezen sikerült telefonon utolérni, valahol Ázsiában teleltek épp, de a gyászszertartásra mégis sikerült hazaérniük.

A temetés után, az üres házban a három lány pakolgatott. A Nagyi szag még megvolt, de tudták, ez már nem ugyan az a ház, nem ugyan az a hely. Timi találta meg a konyhakredenc mélyén a már korábban is említett habszifont is. Mivel mindenki tudta, hogy ez csakis Szilvié lehet, így nem volt kérdés, hogy a Szilvi dobozába kerül, - már otthon - ő sokáig csak nézegette a Nagyitól elhozott holmijait, de nem volt ereje kipakolni az apróságokból összerakott kis dobozt.

Aztán egyik nap Máté hozott két doboz habtejszínt. Szilvi megörült nagyon. Gyorsan előkapta a habszifont, hogy elmossa és, hogy elkészítse első tejszínhabját. Maga a szifon sokkal súlyosabb volt, mint gondolta. Nagy nehezen lecsavarta a tetejét, és legnagyobb megdöbbenésére a szifon nem volt üres.

Nagyapi híres, titkos kék füzetét rejtette. Mindketten nagyot néztek. Félve, remegő kézzel fogták meg. Tudták, hogy ez nem véletlenül van ott. Bár Nagyi a legképtelenebb helyekre -  szőnyeg alá, kéményajtóba, sőt wc tartályba -  is dugdosott pénzt, tudták ez nem egy újabb hóbort.

Szilvi lassan vette kezébe a kis kék füzetet, amiről tudták milyen érték, Sanyi mennyire meg akarta kaparintani és, hogy Nagyapi mennyire féltette. Mivel Szilvi nagy pálinka szakértő volt, számára ez a könyv a múlt minden emlékén túl az ősök hatalmas tudását is jelentette. A megkopott fedlapot fellapozva megsárgult oldalak sorakozva. Az első lapon Sanyi születésének története állt. Mikor, hány órakkor, milyen körülmények között jött világra. Milyen idő volt és a rokonság, hogyan fogadta az újabb Szikorszki gyereket.

Szilvi nem is értette, hogy ez hogyan kerül ide, de tovább lapozott. A következő oldalon édesanyja, Móni története következett. Majd a sajátja, a Timié, az Yvetté és a Mercédeszé. Ki mikor ballagott, mikor nősült, ment férjhez. Mikor milyen fontos esemény történt a családban. Majd ezután már csak üres, teljesen üres lapok következtek. Szilvi teljesen összezavarodott. Mátéval nem értették az egészet. Aztán a legutolsó oldalon egy ceruzával írt üzenetre akadtak. A Nagyi íves, cirádás kézírását azonnal felismerte. “Kedves Szilvike! - Kezdődött az üzenet - Ez a füzet sosem az volt aminek hittétek. Ez annál sokkal értékesebb volt Nagyapival nekünk! Ez a füzet a mi családunk! Vezesd tovább, vigyétek tovább a Szikorszki család történetét! És ami még fontosabb, váltsátok valóra minden álmotokat! Ehhez segítünk ezzel a habszifonnal!”

Mindketten könnyezve olvasták a sorokat, amikor Máté véletlenül felborította az asztal közepén álló habszifont. Ekkor csúszott ki belőle még egy, kisebb könyvecske. Egy takarékbetétkönyv Szilvi nevére, és benne húsz millió forint, amit akkoriban helyeztek el rajta, amikor el kellett adni a Szikorszki pálinkafőzdét.

A kiskönyre egy kis cetli is rá volt ragasztva, amin ennyi állt: Egy kis segítség az álmokhoz.

VÉGE

Nagyi már rég nem kávézott. Pontosan azóta, hogy Nagyapi meghalt. Náluk a reggeli kávé mindig egy rituálé volt. Nagyapi reggel kiment a konyhába, begyújtotta a gázpalackkal működő gázkonvektor, jól megtömte a porcelán tetejű kotyogót és a friss gőzölgő kávé illatával ébresztette Nagyit. Ebéd után ugyan ez volt csak fordított szereposztásban. Ami  állandó volt, az a kemény, édes valódi tejszínből készült hab. Ennek elkészítése sem volt egyszerű! A zacskós tejszínt a beleöntés és a szifon lezárása után a feje tetejére kellett állítani és a habpatront csak ez után szabadott rácsavarni. Aztán picit hagyni kellett, hogy a széndioxid beáramoljon a szifonba.

Ilyenkor a patron kijegesedett, kifehéredetett. Ekkor még rázni kellett rajta párat, ezután pedig már lehetett fújni a kemény habot. A gyerekek nem kávéba kapták a habot, hanem az imádott grsztenyepürére. Nekik az volt a nap csúcspontja! Ennek a “habos életnek” lett vége Nagyapi halálával. Nagyi többször is Szilvinek ígérte a szifont, de csak a halála után. Bár sosem kávézott azután, megválni ettől a régi konyhaikelléktől nem akart! Azt mondta csak akkor viheti magával Szilvi, ha ő már nem lesz, addig a konyhakredenc alsófiókjában tárolta. Ez a “ költöztetés” azonban hamarabb eljött, mint szerették volna. Nagyi egyszercsak rosszul lett.

Holnap vége

Bár Sanyinak nem sok pénze maradt, a cége oda lett, de privátban azért volt még mit a tejbe aprítani, hiszen voltak ingatlanok, erdő, föld, amit sikerült pénzé tenni és kb. féléves sokk után elkezdett dolgozni egy IT cégnél, amely egy teljesen új műfajban kezdett tevékenykedni, pontosabban befektetni a maradékból, mert az üzlethez, a jó üzlethez továbbra is jó orra volt.

Barátokat lehetett keresni, találni a neten, ez volt az új ötlet lényege. A 2000 évek első évtizedében ez még teljesen új volt, így hatalmasat kaszáltak kis befektetéssel az üzlettársaival együtt. A régi életszínvonal újra helyreállt, Zsuzsi ismét úriasszony lett. Másfél év kellett, hogy ugyanabba a tizenkettedik kerületi utcában tudjanak házat venni, ahonnan a válság elüldözte őket.

Nagyi persze folyamatosan aggódott Sanyi miatt. Hol soványnak, hol sápadtnak, hol vörösnek látta. De legalább kéthetente látta. Csakúgy Mónit és Tamást is, akik szintén gyakran vendégek voltak a régi családi házban. A legnagyobb támasza azonban mégis Szilvi unokája volt, aki a családi cég csődje után visszaköltözött barátja és egyben  a Nagyi falujába. A nagy cél továbbra is az volt, hogy egyszer, amikor lesz rá pénz, akkor újra indítsák a Szikorszki Pálinkafőzdét.

Folyt Köv.

A nagy baj pedig azt jelentette, hogy a Sikorsky drink belecsúszott abba a hibába, amibe anno nagyon sokan. Az árfolyam felment és a tartozás rögtön a duplájára emelkedett. Az utolsó stádiumban volt a cég, amikor egy amerikai befektető felajánlotta, hogy 1 forintért átveszi a vállalat összes vagyontárgyát, adóságát és persze az akkora már a nemzetközi piacon is jegyzett Sikorsky brandet. Sanyi két hónap alatt 15 kilót fogyott. Nem tudta, mi a jó lépés. Nem tudta, hogy ez a svájci frank árfolyam csak egy-két hónapig lesz ennyi vagy tartós recesszióra kell berendezkednie. Végül meghozta a döntést. Eladta a céget, amibe élete csaknem húsz esztendejét beleölte. Amiért elárulta az édesapját, a testvérét, az édesanyjával összeveszett és amiért nem mellesleg egy jobb korban rengeteg pénzt kapott volna.

A legsötétebb nap volt az májusi nap. Pedig Sanyi nagyon szerette a tavaszt. Mindig azok az éjszakák jutottak eszébe ilyenkor, amikor a régi cimborákkal tizenéves ifjoncként májusfákat mentek állítani a kiszemelt lányoknak. Mert ezeknek a tavaszi éjszakáknak van egy karakterük. Másabbak, mint egy augusztusi, októberi vagy márciusi éjjelek.

A levegő már nem annyira éles, de mégsem simogató mint nyáron. No és az illatok. Az orgona utánozhatatlan illata és a többi fáé, virágé. Egy ilyen májusi éjszakán, megtörve és rettentő fáradtan autózott le Nagyihoz. Már bővel elmúlt 11 óra, amikor becsöngetett a régi szülőiház kapuján. Nagyi félve jött ki a házból, de amint meghallotta fia hangját, rohanva vette elő a régi, megkopott kapukulcsot. Hosszú-hosszú évek keserűsége, felgyülemlett feszültsége vált köddé, akkor, abban az ölelésben, ahogyan csak egy anya tudja szorítani magához megtért, tékozló fiát.

Folyt köv.

Nagyi házához hozzá tartozott a “Nagyi szag” Így elsőre ez nagyon pejoratívnak hangozhat, de mindenki képzelje el azt az érzést, amikor hazatér és az ajtóban megérzi azt az illatot, ami visszarepíti az időben. Csak szép dolgok jutnak róla eszébe, a hazatérést szimbolizálja. Ilyen volt ez az illat is, ami Sanyit és Mónit fogadta Nagyi üres lakásában. Abban a lakásban, amit egyezer már majdnem örökre elveszítettek, hiszen Sanyi valahogy mindig, időről időre belekeveredett valamibe.

Zoli halála után Móni és a bátyja egymásra találtak. Tamást pedig lényegében Zoli és a két lánya fogadtatta el Szilvivel. A viharfelhők elvonulni látszottak, ám közelgett egy újabb. A gazdasági válság, ezen belül is a devizahitel képében. Sanyi cége, a Sikorsky Drink Zrt egy nagyobb gyárberuházásba kezdett, amihez olcsó hitelre volt szükség. Akkoriban ez a svájci frank alapú kölcsön jelentette. Ekkoriban lett a cég egyik új alkalmazottja Szilvi is, aki nem tudott szabadulni “pálinka mániájától”. Nagyi és ő majdnem minden héten találkoztak, köszönhetően Ákosnak, aki Nagyi falujukban élt és idővel a két fiatal között több lett barátságnal. Így adott volt, hogy hétvégente Szilvi egy-két órára beugrott Nagyihoz, hol egy szalagos fánkra, hol egy túrós batyura. Egy ilyen látogatáson az udvaris köszönöm, jól vagyok válasz helyett csak ennyit felelt Nagyi kérdésére: Baj van, nagy baj!

No igen! Vasárnap, az 50-ik P-vel befejeződik a Habszifon!

Addig pedig mindennek a végére kell járnunk! �

Nagyon durva állapot volt ez. Választani a múlt és a jövő között. Választani a gyermekei apja és egy új szerelem között. Aki volt már igazán szerelmes, az tudja, akár komoly függőséget is tud okozni. Vannak olyanok, akik nem is egy egyénbe, hanem magába az érzésbe szerelmesek. Abba a státuszba, amikor minden új, izgalmas, a másikat felfedezzük és - optimális esetben - mindig újra és újra pozitív megerősítések érnek bennünket. Furcsa állapot ez, pláne, ha az ember azt gondolja, hogy ez csak a bolond fiatalság monopóliuma. Hát nem! Móni túl az ötvenen élte át élete legelsöprőbb érzelmi cunamiját, amely ellen hiába tiltakozott nem tudott tenni.

Mindenkinek meg akart felelni, így sokáig titkolta ezt az érzést, de sokáig nem tehette, hiszen a két lánya hamar rájött, az anyjukban valami megváltozott. Szilvi örült, amikor az anyja végül rászánta magát a megnyílásra, Timi viszont hallani sem akart az egészről. Mélyen felháborította a felszínen, legbelül pedig árulásnak vélte, hogy az anyja több évnyi "virtuális" gyász és valóságos egyedüllét után ismét nőként próbálta érezni magát. Nagyi sem örült az első időkben, de próbálta megérteni Mónit. Azonban anya és lánya, Móni és Timi között nagyon mély árok kezdett kialakulni. Móni - a hosszú évek során először - azon kapta magát, hogy azt szeretné, ha Zoli nem lenne többé. Órákig zokogott és utálta magát, hogy ilyen gondolat egyáltalán felmerülhetett benne. De úgy tűnik ez volt az a pillanat, amely megnyitott bizonyos égi vagy spirituális átjárókat. Meghozta az áttörést, hiszen késő este megcsörrent az otthoni telefon. Móni vette fel, a lányok már aludtak. A rehabilitációs központból hívták, és közölték: Zoli meghalt.

Folyt Köv.

Móni is megtetszett Tamás bácsinak és ezt a maga fűszeres humorával tudtára is adta. Hol csipkelődtek, hol pedig nagyokat beszélgettek. Furcsa mód Móni egyre többet gondolt kollégájára és bizony néhány hét ismeretség után előfordult a lehetetlen. A szokásos délután 4 órai látogatás elmaradt, mert Tamással megevett egy krémest. Mónit pokoli bűntudat gyötörte. A vidám délután hirtelen, minden előzmény nélkül vágta fejbe. Hol sírni akart, hol pedig szétverni valamit, ami a kezeügyébe került.

Olyan helyzetbe navigálta magát, amilyenben még sosem volt, hiszen ő mindig racionálisan döntött mindenben. Móni büszke volt azon tulajdonságára, hogy mindig tudott uralkodni magán, hogy ő maga irányította az érzelmeit. Kőkemény nőként érzelmileg is teljesen független volt mindenkitől. Először Tamást hibáztatta. Őt büntette. Kerülte, hideg volt vele, próbálta teljes erejéből kizárni a férfit. De ahogy egyre nagyobb erőt csoportosított át magában a tagadásra, annak kétszeresével hatott vissza rá Tamás vonereje. Móni a teljes lelki összeomlás szélére sodródott. Választania kellett a múlt és a jövő. A magány és a szerelem, a társadalmi nyomás és az ő egyéni boldogsága között.

Ugyanis egyszer csak bekerült egy ismeretlen az egyenletbe. Ezt az ismeretlent pedig Tamásnak hívták. Egy vele egykorú elvált testnevelés-földrajz szakos tanárember személyében. Az egész egy tavaszi napon kezdődött, amikor Tamás egy csőtörés áldozata lett az iskolában. Mindene csupa víz lett. Félmeztelenül, kis szövetgatyában csattogott végig a tanárin. Móni pedig egy pillanatra megfeledkezve mindenről azon kapta magát, hogy bámulja az előtte flangáló férfi izmos felsőtestét. Mit bámulta? Kocsányon lógott a szeme, ami jó barátnőjének, kolleginájának Livinek is feltűnt, aki szabályosan oldalba vágta, hogy vegye észre magát.

Tamás bácsi - így nevezték még a tanáriban is - a női tanári állomány kedvence volt. Volt olyan hölgy, aki a kedvenc sütijével próbált jó pontot szerezni Tamásnál, volt aki őt hívta segéderőnek az osztálya kirándulásához és volt, aki csak elcsalta magával bugyit venni. Tamás bácsinak mégis Móni kartás tetszett a legjobban, aki elsőre rendkívül távolságtartóan és hűvösen viselkedett. Elsőre!

Folyt Köv

Nagyi elviselte Zsuzsi visszatérését, de nem rajongott érte. Lassan helyére rázódtak a dolgok és Móni is megtanult azzal együtt élni, hogy Zoli állapota nem lesz jobb soha. Az orvosok nem bíztatták semmi jóval. Teltek a hónapok, elmúlt egy év, aztán kettő. Zolit elvitték Miskolcra egy rehabilitációs intézezbe. Móni úgy döntött ő maga is oda költözik, mert időben és anyagilag is ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Azzal számolt, hogy napközben tanítani fog, munka után pedig bemegy Zolihoz aki bár már maga lélegzett, de semmi mást nem volt képes egymaga csinálni. Móni azt gondolta, 51 évesen majd eléldegél így. A lányok, Szilvi és Timi már egyetemre jártak, egymaga pedig csak azért imádkozott, hogy végre egyenesbe kerüljön az élete. A Jó Isten meg is hallgatta imáit. De nem pont úgy történtek a dolgok, ahogy Móni gondolta.

Folyt köv